A CSALÁD
„Az ember sohasem mondja el könyvében, amit
el akar mondani. Kifejezni magunkat egyszerűen lehetetlen… Olvasni, hallani
annyi, mint fordítani. Lehet, hogy vannak szép fordítások. Hű egy sincs. Mit
érek vele, hogy az emberek csodálják a könyveimet, amikor csak azt csodálják,
amit ők csempésztek beléjük? Az olvasó a mi látásunkat a magáéval helyettesíti.
Mi csak arra valók vagyunk, hogy fölgerjesszük a képzeletét.”
ANATOLE FRANCE
Csengettek. Zsuzsa összerezzent, kijött a
rusztikus konyhából s ajtót sietett nyitni. Ilonka néni állt ott, csak a
szomszéd özvegy – kinek a férje nemrég halt meg, aki még a háborúban is
szolgált -, le sem vetette kabátját, hanem egyből betipegett a tágas, fehérre
mázolt konyhába, - hol mindig sütemény illat és vanília aroma keringett -,
lehuppant az egyik öblös, piros fotelbe, s elkezdte mondani a magáét. Zsuzsa
csak fél füllel figyelt rá, mert a vasárnapi ebéd maradványait mosogatta, a
húsleveses tányérokat, a grillcsirkés áfonyaszószos lapos tányérokat, s a tiramisu
morzsákkal bearanyozott süteményes tányérokat:
-
Hát, ez az új pap – kezdte Ilonka néni -, ez már tud
beszélni. Nem úgy, mint az előző. Az folyton csak politizált meg politizált. De
kérem nem a parlamentben, vagyunk – s magasra emelte mutató ujját, mintha ezzel
is mutatná azt, hogy a háta mögött megfeddi a papot -, jobb is ez az új. Még
így lassan egy hét után is tisztán él az emlékezetemben frissen borotvált arca,
mélykék szemei, s megkapó megjelenése. Nem igaz aranyom? – kérdezte rögtön
Zsuzsától s az aranyomat jó nagy hangsúllyal, ejtette ki a száján.
-
De – adta tudtára az özvegynek a rövid, nyomatékos
választ -, így igaz.
-
Nekem akkor is nagyon szimpatikus – fűzte tovább
mondanivalóját az öreg özvegy -, pont ebbe a faluba való, remélem, hogy nem
fogják elég hamar áthelyezni. Mióta meghalt Gregus atya nem volt egy normális
papunk. Egyébként aranyom olyan rossz egyedül nekem, mindig magányosan kelek s
fekszek. Jaj, istenkém bárcsak még élne a férjecském. – sóhajtozott nagy
bánatában a bús özvegy.
A dialóg végén berontott Zsuzsa kisebbik
gyermeke Józsika a konyhába, valami édesség után kutatva. Az anya rögtön abba
hagyta a mosogatást, oda lépett a gyerekéhez, megcsókolta a homlokát, amennyire
csak tudta – mivel gyermeke már rögtön elkezdte ezt a támadást védekezéssel
hárítani -, majd elkezdte becézgetni, amit a gyerek nagyon utált, s folyton
tudtára is adta az anyjának, de a nő egyszerűen ezt a tényt, hogy őt
elutasítják, nem bírta felfogni, s elfogadni. Pedig a gyerek már rég elmúlt 18
éves, szóval egyáltalán nem volt az ilyen bánásmódra rászolgálva.
A gyermek miután elhessegette maga mellől
az anyját, tovább kutakodott édesség után. Talált is valamit a meggyfából
készített polcban, de az nem igazán nyerte el a tetszését, így fogta magát,
sarkon fordult és kiviharzott a konyhából.
Józsi magas, de nem igazán testes fiatal fiú
volt. Hosszú, fekete hajat növesztett magának, s többnyire szabadon voltak
eresztve, de néha megesett, hogy varkocsban hordta őket. Persze vonásait
édesapától örökölt, ki szintúgy magas volt, de már közeledve az érett
férfikorhoz, elkezdett enyhén pocakosodni. Mióta elkezdett borotválkozni Józsi,
elhatározta, hogy körszakállat fog növeszteni, s olyan bajuszt akar magának
csinálni, mint Dalí-nak volt. Ha ezt az ötletét elkezdte mesélni az anyjának,
akkor Zsuzsa mindig megborzongott s megfedte fiát, hogy azért ilyet mégse
kellene, ám ezen Mihály csak kacagott, mert fia viselkedése mindig fiatal
énjére emlékeztette. Az öltözködése is elég extrém volt Józsinak. Végre talált
magának egy férfiszabót, aki elképzeléseit meg tudja valósítani. Ugyanis
viktoriánus kora beli ruhákban akar majd járni. Bár már néhány kellék megvan,
mint a kesztyű és a cipő. Ez az elhatározása például Attilát érintette nagy
megrázkódtatásként, mert szerinte ez hülyeség volt. S már olyannak tartotta
Józsefet, mint valami őrült álmodozónak.
Mellesleg furcsa szeretet volt anyja és fia
közt. Ezt a szeretetet az édesanya mímelte jobban. Mindig is megértették
egymást, s jól ki is jöttek. Ám Józsika sosem szerette a kényeztetést, sőt
utálta, hogy ha dédelgetik, babusgatják. Szerencsére a család nagy része nem is
idegesítette a fiút ilyenekkel. Ezzel ellenben az anya csak az ösztönös dolgát
próbálta tenni, mert egy anyának mi más dolga lehetett, a főzésen és a munkán
kívül: Hát persze, hogy saját családjának a szeretete. Sosem sajnálta magától
azt az időt, amit rájuk áldozott. Szinte minden minutumban nekik élt, a
férjének Mihálynak s a négy gyerekének: Ilonának, Attilának, Józsefnek, és
Adélnak. S ha nagyon precízek akarunk lenni, akkor az életét felfoghatjuk úgy
is, hogy „mint amit nagyon élvez”, „amit a legjobban szeret tenni”. És tényleg
ez volt az igazság. A hivatása is megkövetelte a szeretetet: tanár volt,
akárcsak férje.
-
Jaj, aranyom – csapta össze a két kezét Ilon néne -,
milyen nagyra nőtt ez a gyerek. Igazi apja fia, s mennyire hasonlít a
nagyapjára. Hát igen, a vér, a vér kötelez. Ám nagyon sajnálom aranyom, hogy
nem pénzügyi állást választott Józsi. Pedig az mennyire felvitte volna a
dolgát, mennyi tisztelettel és megbecsüléssel lett volna övezve. No, de hát nem
siránkozom. Azért ez a művészi hivatás is szép pálya. Csak szegénykém majd
éljen meg belőle. Ebben a világban már nehéz művészként érvényesülni. Bezzeg a
mi időnkben, még a paraszti munka volt a nagydolog, s elismert, de mit lehet
tenni ezekkel a fiatalokkal, ha egyszerűen már nem szeretik a fizikai munkát.
Mindenki csak a szórakozáson töri a fejét, s mennyi huligán kering mostanság a
városban is. Még az a szerencse aranyom, hogy a mi környékünkön az élet
nyugodtabbnak látszik.
-
Tudom, tudom – vetette közbe Zsuzsa, miközben visszament
a mosogatóhoz, s az áfonya szószt kapargatta -, hogy nehezen fog megélni, de
hát még én és a férjem dolgozunk, illetve van, egy kis anyagi segítségünk majd
valahogy kihúzzuk, s mindig azon leszek, hogy ne csak Józsi életét segítsem,
hanem hogy az összes gyerekem életét is, mert hát mi lehetne szebb egy anyai
hivatásnál? Minthogy a gyermekeit segítse, mindig mellettük álljon. S amíg meg
nem fogok halni addig mindig ezt a fenséges dolgot fogom a szemem előtt
lebegtetni. S halálom után is mindig figyelni fogom őket, míg el nem felednek,
mert ugye egy megholt ember addig él, míg emlékeznek rá. De ez csak az én
felfogásom. Attól meg ne tessék félni, hogy Józsi, hogy fog majd elhelyezkedni.
Tessék megnyugodni, hogy az irodalmi pálya is nagyon szép, s szerencsére a
rokonságunk nem fogja hagyni, hogy a Főiskola után állás nélkül maradjon.
Egyébként mióta belépett abba az irodalmi körbe, az Úr nagyon felvitte a
dolgát. Azt hallottam – persze nem Józsitól, mert ő nem szeret büszkélkedni -,
hogy nagyon jó verseket szokott írni, s a többiek igen csak meg vannak vele
elégedve. Tehát láthatja Ilonka néni, hogy lesz még boldogulása az én kicsi
fiacskámnak az életben.
-
Értem aranyom, értem. Míg el nem felejtem, hallottad,
hogy mi történt Rozgonyinéval? Úgy értesültem, hogy meghalt a férje. Jaj,
szegény asszonyt még az ág is húzza. Nem elég, hogy gyenge termete miatt nem
fogja tudni azokat a munkákat elvégezni, amit a férje csinált, de még egyetlen
egy szál gyereke is elhagyta. Bizony egy olyan asszonynak, mint neki nem lesz
könnyű dolga. Minden reggel korán felkelni az állatok miatt. Jaj, szegénykém.
-
Szegény – bökte hozzá Zsuzsa, ki most az odaégett
ételmaradékkal szenvedett, hogy kijöjjön a serpenyőből – tényleg kellemetlen.
Néha úgy érzem itt magam ezen a környéken, mintha falun élnék. Az emberek is
olyan kedvesek, s szinte minden negyedik embernek van valamilyen házi állata.
No, de tessék mondani: A levelet oda tetszett adni a Tejesnének?
-
Igen, igen aranyom. Pont otthon volt, mikor mentem
hozzá. Még trécseltünk is egy keveset, s mesélte, hogy az Erzsike fia haza jött
Németországból. Habár hozta azt a drágalátos német barátnéját is, igaz Erzsike
nem volt nagyon elragadtatva tőle. Azt mondta, hogy amióta itt van az a lány,
csak henyél meg henyél. Nem csinál semmi házimunkát. Nem segít semmit.
-
Akkor jó, mert már csak neki nem tudtam szólni, hogy a
mise máskor lesz. Tetszik tudni, hogy édesanya már egy éve halt meg, s most
lesz a halotti évfordulója. Istenem, de gyorsan telik az idő – közben már az
utolsó tányért öblítette el, s kész is lett. Odaült az asztalhoz Ilon nénivel
szembe. Finom kezeit összekulcsolta s elkezdte fürkészni a néni arcát.
-
Úgy ahogy mondod Zsuzsa. Édesanyám is mindig azt
mondta, hogy a halottak addig léteznek, míg az emberek emlékeznek rájuk.
Szerencsére Margitot sosem fogjuk elfelejteni, mindig a szívünkben fog élni – s
egy nagyot sóhajtott -, no, de aranyom, most nem tartalak fel téged. Nekem is
dolgom van, s még a jövő heti ájtatosságról is akarok beszélni a komám
asszonnyal. Na, szervusz aranyom.
Zárta rövidre a
búcsúzást, s indult is kifelé, Zsuzsa még kikísérte az ajtóig, majd visszament
és rendet rakott a konyhában és az étkezőben. A takarítás után ment és felhívta
a testvérét, Erzsébetet.
-
No, helló – szólt bele a kagylóba Zsuzsa – mi a
helyzet? Mikor jöttök akkor?
-
Szervusz, tesó – lehetett hallani a vonal túlsó végén
Erzsébet hangját -, oh, köszönöm én jól vagyok. Vasárnap pedig mindenféle képen
megyünk akkor. Csak majd a férjemnek el kell mennie az anyjához, mert ugye,
mint mindig ő is süt, főz.
-
Hát igen, ez a Margit néni már csak ilyen. Ezek szerint
akkor Bálint fiad meggyógyult?
-
Igen, igen. Hál’ Istennek. Pedig megint fájt a hasa, s
egész nap nem tudott semmit sem enni, úgy kellett valami pépszerűt bele
traktálni. De képzeld, ez a Tamás egyre haszontalanabb. Képzeld, tegnap nem
akart elaludni, így nem nagyon kényszerítettem is rá, hanem csináltam csoki
pudingot és abból evett, s eves közben elkezdte magyarázni, hogy ha felnő, majd
akar venni egy motort és azzal akarja bejárni a világot. Most mond meg nem
szórakoztató ez egy 3 éves szájából? Amikor meghallottam kitört rajtam a
kacagás. De szerencsére a pudin és egy pohár kakaó után elfáradt és lefeküdt.
-
Jaj, Istenem, hogy ezek a mai gyerek mit ki nem
találnak? Bálintnak pedig jobbulást kívánok. Egyébként mit tudsz a jövendőbeli
rokonunkról?
-
Juditról?
-
Igen, igen.
-
Nem sokat. Csak amennyit a testvérünk elmondott, Gyula.
-
Értem. De ugye te sem vagy elragadtatva Judit
szektásságával?
-
Nem nagyon. S azt a szegény Gyulát is magával rántotta.
Sajnálom szegény Gyulát, mindig olyan könnyen befolyásolható volt, de azért ez
a nő alaposan eltekerte a fejét. Bár be kell vallani nagyon is csinos teremtés,
igaz csak egyszer láttam. Egyébként mit is mondott milyen „vallás” az öve?
-
Valami agapé.
-
Jaj, igen. Már emlékszem. Hát nagyon remélem, hogy
Gyulának megjön az esze és kigyógyul majd abból a nőszemélyből. Nem igazán
vagyok elragadtatva a vallási nézeteivel. Pláne, hogy Gyulát olyan szinten
elvarázsolta, hogy elkezdett valami vallási iskolába is járni. Hogy mire nem
képesek a nők. Eszméletlen. Na, majd erről bővebben beszélünk, ha hazajöttök.
-
Igen, igen, így van. De ugye, Gyula is haza jön
vasárnap?
-
Természetesen. Már beszéltem vele tegnap telefonon.
Mondta, hogy a misére ő is haza akar jönni mindenféle képen. Bár a háttérben
hallottam Judit kiabálását. Azt mondta Gyula, hogy Judit nincs elragadtatva az
ötlettől, mert ő nem szereti a miséket. Mellesleg még szerencse, hogy Gyulában
megmaradt a szentmisék szeretete.
-
Így van. Na, majd akkor elvégzünk egy alapos fejmosást,
ugye?
-
Mindenféleképpen. Addig is vigyázz magadra, s várlak
titeket. Isten veled.
-
Isten veled. Viszlát.
Józsi már csak annyit hallott mikor lejött a
lépcsőn, hogy az édesanyja elbúcsúzott a testvérétől a telefonon. A sikertelen
édesség keresés után, újra próbálkozott:
-
Anya, éhes vagyok. Megyek, keresek valamit a hűtőben.
-
Most volt ebéd és már te éhes vagy?
-
Annyira még nem, szerintem csak valami nassolni valót
keresek, meg akkor csinálok egy tejes kávét.
-
Jaj, fiam, nem kellene annyi kávét innod. Még a végén a
szervezetet teljesen tönkre megy.
-
Nyugi, anya. Ennyire azért nem kell aggódnod.
Ment is a konyhába Józsi, hogy valami
nassolni valót keressen, s elkészítsen egy tejes kávét. Az anyja pedig most ajnározás helyett
lehuppant a tévé elé, s valami sorozatot nézett.
Józsi
nem szeretett tévét nézni. Csak szombaton volt egy műsor, amit sosem hagyott
ki. De más miatt nem igazán kapcsolta volna be a televíziót. Inkább olvasott,
vagy elment a barátaival a városba.
Józsit illetve, eléggé csendes, de
értelmes fiú volt. Csak azt tanult, amit szeretett, s látó köre különbözött a
többi korcsoportja beli fiúétól. Nem szeretett beállni a tömegbe, inkább
kívülállóként szeretett élni. Nem szerette azt a sablont, amit mindenki
követett a tévéből. A gimnáziumban ezért mindig kiközösítették, de ezt Józsi
egy csöppet sem bánta, mert jó volt neki az a tudat, hogy ő különb, mint a
többi egyén. Többé-kevésbé azon okból is, mivel ő nem szerette a focit, illetve
nem nagyon rajongott a sportért. Inkább a művészeteket szerette, és az elvont
dolgokat, zenéket. Egyszer Zsuzsa ki is
akadt mikor meghallotta, hogy fia milyen zenéket szokott hallgatni. Viszont
annak örült, hogy most az Egyetemen sikerült barátokat szereznie, mert még a
gimnáziumban is alig akadt barátja, sőt az osztályban mindig a kiközösített
személy volt.
Elkészítette Józsi a tejes kávét, de
nassolni való nélkül vonult fel a szobájába. Bezárta az ajtót, majd elindította
kedvenc zenéjét a laptopon, s hozzá állt félbe hagyott verse folytatásához:
Mert néha a csendnek
is meg kell halnia
Hogy fájjon az
életnek, és a halálnak
A nihilben kell
feloldódnia
Míg képes az időben
Zajként kiválva
Újjá születni,
Jelenből jövőbe
múltként élni
Legyen csak képes
újra fájni
Mind az embereknek,
mind az Univerzumnak
Ne tudjon nézni újra
a csillagok szíve
Mert emlékezzen, hogy
ő ölte meg drága anyjukat
S mint a vér,
lüktessen: Szívi-erében
A lelkiismeret, az
oly szivettépő
Halálra hajlamos
gépezet, s fájjon keményen
Neki, ha kicsordul
lelki szeméből
A csillag nélküli
fekete Éj.
S majd télen mikor a
hópelyhek
Kettétörve sírni
kezdenek
Mint a félbe tört
isteni ostya
S testükből mézédes
vér fog folyva
Mérgezni
Új-csendeket, mint fagyott, jeges
Könnyek ölnek meg új
lelkeket.
Akkor már a Nap fénye
sem fog
Az Óceánra halni
Nem fog igazságot a
Földre hozni
Csak égő vért fog
hullatni.
Akkor jöjjön rá a
csend, hogy mit vétett!
Mily kegyetlen volt
az idővel,
Akkor jöjjön rá, hogy
feleslegesen éledt
Hogy feleslegesen
éledt a szerelem nélkül.
-
Ez jól sikerült – nyugtázta magában. S el kezdte
mondogatni: „Mert néha a csendnek is meg kell halnia”. Nagyon tetszik ez a
felütés. „ Legyen csak képes újra fájni”… „Hogy feleslegesen éledt a szerelem
nélkül”.
S
ekkor testvére Attila jött be kopogás nélkül.
-
Jesszusom, milyen zenét hallgatsz – kezdte rögtön
minden féle kertelés nélkül.
-
Valami nem tetszik? – vágott vissza Józsi.
-
Jaj, nem kellene neked ilyen zenéket hallgatni, még a
rossz irányba vonzanak téged. – S szemeit teljesen elkerekítette, szája pedig
elfintorodott -, hm?
-
Örülök az aggódásodnak – válaszolta közönyösen József
-, akarsz valamit?
-
Á, semmi különös csak bejöttem megnézni, hogy hogy
vagy. Meg elviszek egy könyvet. Szabad?
-
Hát persze, természetesen. Válassz nyugodtan. Csak majd
hozd vissza.
Miután választott, pont egy Szabó Magdát,
sarkon fordult s kisétált József szobájából. De egy perc sem telt el, s Ilona
kopogott az ajtón.
Ilonáról érdemes megjegyeznünk, hogy elég
furcsa személy, bár Attilának a szöges ellentéte. Zenei ízlését tekintve
elmondhatjuk, hogy egy csónakban evezett Józseffel. (Bár nem a Sztüxön
keresztül Charonnal: hanem csak az ízlésben). Magas, de karcsú nő volt. Vörös
haja, mint sziszegő kígyók csüngtek derekáig, s általában mindig szabadon
voltak engedve, nem szereti, ha meg vannak kötve. Szemei, mint két nagy
méregzöld smaragd ragyogtak szemgödrében. Orra csak szimplán tökéletes volt,
ajkai, pedig mint két vérző rubint. Arca s teste alabástrom fehérben izzott.
Mindig mosolygott, s jókedvű volt. Egy szerelmi kudarc után sem keseredett el,
általában hamar túl tudta tenni magát ezeken. Ilyenkor mindig kedvenc
romantikus regényeit és verseit vette elő, azokat amiket már rongyosra olvasott
s hullámosra könnyezett.
Ha a korát kérdezték
mindig csak ezt válaszolta: Sajnos nem voltam jó matekból. – Amúgy ez igaz is.
Az egész család rossz volt matekból, s ez, mint valami védjegyként szerepelt a
családi nyilvántartásban. Ugyanis mind az apai mind az anyai felmenők
túlnyomórészt humán beállítottságúak voltak. Tehát csak annyit árulok, el
amennyit nem szégyellek: Idősebb volt Józsefnél, mivel Ilona volt az
elsőszülött.
Ilona volt az a különleges személy, akinek
furcsasága egyéni életfelfogásából eredt. Szeretett élni, de néha a szeretete
túlzott érzelmességbe csapott át. Ezért volt egy kicsit szerencsétlen a
szerelemben is, mivel ő mindig úgy akart szeretni, hogy az fájjon. S teljes
odaadással ragadtatta el magát. S ezt a férfiak nem nagyon bírták: Ez nekik túl
sok volt. Habár Ilona nagyon is sok férfiban felkeltette a kíváncsiság
szikráját, de sajnos, amikor már kezdett komolyra fordulni a kapcsolat mindig
történt valami tragédia Ilona túlzott szeretet éhsége miatt.
Levendula parfümjének az illata, mint valami
feromonként hatott: sajnos a szerelem nem a levendulán alapult. Bár a családi
ház is mindig levendula illattal volt megtelve, s ez a kellemes illat, egyfajta
derűt csalt az ott lakók lelkébe.
Józsi régebben mindig hallotta az iskolában
sutyorogni a fiúkat, hogy mennyire értékes kincs az én testvérem – ez eleinte
imponált is neki -, de egyszer egy értelmes fiú ezt jelentette ki:
-
Szépnek, szép, s a világ legértékesebb drága köve. De ha az ember sokat játszik
egy törékeny drágakővel, akkor egyszer csak összetöri.
Ilyen kijelentés után József arca mindig
elfehéredett és csak sajnálni tudta szerencsétlen testvérét. S most, hogy
hallotta Ilona hangját megtelt lelke szeretettel, s érezni kezdte azt a
kellemes levendula illatot, majd így szólt:
-
Bújj be!
-
Szervusz, csak azért zavarlak, hogy kölcsön tudod-e
adni nekem Anatole France Vörös liliomát? Megint el akarom olvasni, s újra
átérezni Thérése érzelem teljes szerelmét, majd közönyös fájdalmát.
-
Persze persze vidd csak el! – válaszolta József, majd
hirtelen megkérdezte -, Mit szólsz amúgy a zenéhez, amit most hallgatok?
Képzeld Attilának nem tetszett, bár ezt mertem remélni.
-
Igen, tényleg nagyon jó. Bár azok a neoclassic-us zenék
is nagyon jók voltak, amit múltkor mutattál. Attiláról meg ne is beszéljünk.
Néha nagyon furcsán tud viselkedni. De majd kinövi. Egyébként – tért át más
témára -, akarok majd venni szoknyát és új fűzőt. Ugye majd eljössz velem?
-
Hát, hogyne. Amúgy is nekem új kesztyűt kell vennem,
illetve a varrónőhöz is be kell majd ugranom megkérdezni a kabátot. Már nagyon
szeretném, hogy kész legyen.
-
Igen, a kabát – csapta össze kezeit Ilona -, arra már
én is nagyon kíváncsi vagyok. Na, akkor én mentem, majd hétfőn iskola után
akkor elmegyünk. Úgy is hamar fogok végezni a munkahelyemen.
-
Oké akkor. Szervusz.
Búcsúzott el József, s Ilona kifelé menet
megkereste a könyvet, majd ment is a szobájába.
A nap hátra levő része túl hétköznapiasan
telt el: József az irodalmi dolgaival bíbelődött, Ilona olvasott, Attila
discóba ment, Adél a barátjához, Zsuzsa és Mihály pedig irodalom dolgozatokat
javítottak.
Még olyan este hét fele átjött Mari ángyo,
csak valami ürüggyel, hogy ne érezze olyan egyedül magát. Szegénynek már vagy
öt éve halt meg a férje, de még most sem tudta megszokni, hogy egyedül van.
Mindig a környéket járta. Miután beszélgetett egy keveset Zsuzsával sarkon
fordult s távozott. Majd a család lassan nyugovóra tért.
2
Az Isten az emberek
lelkében
lakozik, s a hit által nyer igaz
lelket az ember.
A szent mise pontban 10 – kor kezdődött.
Reggeli után Mihály és családja elindult a
templom felé. Ez alól Attila sem volt kivétel, aki a hajnali órákban jött meg.
Az idő kellemes volt, így októberben még
lehetett érezni a nyárutó szelét, és a hamarosan beköszöntő igaz őszt. Az idő
nem volt rossz, inkább csak kellemesen hideg. Nem kellett még ide a vastag
kabát, elég volt csak valami széldzsekit felvenni. Bár József a mindenkori
bakancsot hordta. Az anyja ajnározta is elég gyakran, hogy jó lenne, ha nem
mindig azt a bakancsot viselné. De József nem tántorított a szokásától. Amióta
meg volt neki ez a bakancs, szinte mindig rajta volt, nagyon szerette.
Erzsébeték meg amúgy is mindig késnek, mert
sokáig szokott nekik tartani a készülődés, tehát ők majd valahogy megérkeznek –
morfondírozott magában Zsuzsa -, Gyuláék pedig már lehet, hogy ott vannak. Bár
úgy érzem, hogy a misére Judit nem jön el, mivel nem nagyon szerette ezeket az
„összejöveteleket”, s kínosan érezte ott magát, hogy mindig olyan meghitt volt
a légkör. De nem is nagyon bánom, hogy nem jön Judit, mert akkor legalább egy
alapos fejmosást tudunk elvégezni Gyulán.
Útban a templom felé Attila hátul baktatott,
bedugta a fülébe a zenéjét, s elvolt magának. Ilona Józseffel beszélgetett a
legújabb koncertről, ami nem sokára lesz, s a legújabb zenei irányzatokról.
Adél, pedig az útközben hozzájuk verődött barátjával turbékolt. Úgy az út
felénél találkoztak Ilonka nénivel:
-
Szervusztok, drágáim – köszöntötte őket Ilonka néni.
-
Csókolom – szinte vágta rá egyszerre mindenki.
-
Jaj, édeseim csak mennyetek nyugodtan, ne is várjatok.
Az én lábam elég rövid, s az én koromban már nehezen megy a járás.
Csak mosolyogtak rá egyet, majd tovább ment a
család. Látták még, hogy Ilon néni, bedob egy szent képet Rozgonyiné
postaládájába.
A templom parkolójában látták Gyula kocsiját,
s a legnagyobb meglepetésükre ott voltak már Erzsébeték is. Bementek a
templomba, a szentelt vízből merítettek egy kicsit, keresztet vetettek, majd
elfoglalták szokásos helyüket.
S mikor már beültek, lehetett hallani a mise
kezdetét jelző csengőket, s jött is rögtön a pap a ministráns fiúkkal
egyetemben.
-
Dicsértessék a Jézus Krisztus! – szólt a hívekhez a
pap.
-
Mindörökké Ámen! ...
A mise végén a hívek kiözönlöttek a templom
előtti térre. Zsuzsa pedig összefutott a testvéreivel. Erzsébet pont Gyulával
beszélgetett, s lehetett látni, hogy valamit nagyon magyaráz.
-
Szervusztok – kezdte -, akkor jöttök most hozzánk
ebédelni?
-
Szervusz, tesó – vágták rá mindketten -, igen megyünk
akkor.
-
Gyula, nem jött Judit?
-
Nem.
-
Nem baj, úgy is beszélni akartunk veled. Ugye Erzsébet?
-
Igen, igen – vágta rá Erzsébet – úgy ahogy mondod.
Még beszélgettek egy kicsit majd a család
elindult Zsuzsákhoz ebédelni. Az ebéd elköltése után, a gyerekek elvonultak
játszani, a fiatalok pedig József szobájába vonultak fel. Mihály és Erzsébet
férje, Zoli valami múzeumról társalogtak. A három testvér pedig leült
beszélgetni:
-
Mond csak Gyula – kezdte Zsuzsa -, Judit miért nem
jött?
-
Miután veled beszélgettem kijelentette, hogy ő nem
hajlandó jönni misére, így itthon hagytam.
-
Egyébként nem gondolod Gyula – vette át a szót Erzsi -,
hogy szakítanod kellene Judittal?
-
De, de pontosan így gondolom. Az utóbbi két hétben
nagyon sokat veszekedtünk. S többször is ment el hazulról szó nélkül.
-
Akkor mire vársz még – faggatta ismét Zsuzsa?
-
Nem tudom, talán egy kicsit bizonytalan vagyok. Bár ha
ez így fog folytatódni, biztos leszek benne, hogy szakítok vele.
-
Szegény anya, - szólalt meg Zsuzsa -, ha még élne,
biztos el lenne keseredve. Bár én úgy érzem, hogy nem sokáig fogsz te már
együtt maradni Judittal. Egyébként is a hz a tied, s nem vagytok még
összeházasodva.
-
Ez valóban igaz. S a szerelmi köd is kezd elpárologni.
Már nem érzem azt az erős lüktetést a szívemben, amit ezelőtt egy évvel
megéreztem. No, meg a nyelvi szeretetünk is különböző. Jaj, tesók – s ilyenkor
egy nagyot sóhajtott -, úgy örülök, hogy vagytok nekem.
-
Tudjuk Gyula, tudjuk – vágta rá szinte egyszerre
Erzsébet és Zsuzsa is.
A
továbbiakban a családi beszélgetések ugyanúgy folytak tovább, mint eddig is.
Ugyanúgy éreztek mindannyian fájdalmakat, szerelmeket, gyötrelmeket, életet.
Ez a
rövid anekdota csak egy rövid történetet mesélt el, egy család életéből. A
folytatás nem áll tőlem idegenül. Tehát a közeljövőben bármi történhet még. S
szeretnék is majd visszatérni szereplőimhez, hogy alakjaikat jobban ki tudjam
dolgozni. Hisz a nagy művésznek is több év kell a remekmű megteremtéséhez. E
képen legyen e mű is örökkön új. Ilona továbbra is legyen gyönyörű és szerelemes,
Zsuzsa az aggódó s mindenre képes anya, József pedig az elvont művész.
Nem
szeretem a különös és érthetetlen végezeteket a regényeknek és a novelláknak,
de én most rendhagyó mód cselekszem, csak hogy legyen ilyen is a világon.
E képen legyen
a mű örök és halhatatlan
Emberben éljen
életként és hitként
S legfőképp:
Erényként.
